A dohány a legtöbb éghajlaton termeszthető, de bizonyos típusok termesztésére egyes területek kiemelten alkalmasak. A dohány majdnem összes változata két-három fajtára vezethető vissza, viszont a dohánynövény mérete, vastagsága, levélszíne a talajminőségtől és az éghajlattól függően nagy eltérést mutat.

Brazília nem a prémium kategóriás szivarjairól híres, sokkal inkább a gépi készítésű szivarkáiról, aminek a neve: cigarillos.
Az a néhány kézi sodrású szivar viszont teljes egészében hazai levelekből készül.
A trópusi klíma miatt az itteni dohány sötét és fűszeres. Általában töltelék levélként használják országon belül és kívül egyaránt.

A Függetlenségi háború után (1762) egy angol tiszt (Israel Putnam) a Kubából hozott dohánymagokat a Connecticut folyó völgyében vetette el.
Mivel nagy szivaros volt, előszeretettel szívta a saját dohányából készült szivart. A sikerek miatt több dohánygyár épült ezen a tájon, majd 1820-ban áttértek az ültetvényes keretekben történő termesztésre.
Napjainkra ez a dohány vált a legkeresettebb és legdrágább borítólevéllé. A színe feltűnő, a minősége párját ritkítja. A színe egyenletes világosbarna, mert árnyékban nevelik. Erre utal a neve is, Connecticut shade.
Sokszor más országban termesztett levélre is használják jelzőként, hogy Connecticut típusú. Ezalatt a színét és minőségét szokás érteni.

Ezen országok dohányültetvényei olyan kicsik, hogy csak hazai piacra termelnek. A leveleket töltelékként használják fel, amelyek közepesen testesek.

A dominikai dohányt általában tölteléklevélként használják fel, és csak ritkább esetben borító- vagy kötőlevélként. Az itteni dohánytermesztő régió közel van a fővároshoz, Santiagóhoz. A legjelentősebb dohánytermő vidék a Cibao River Valley Region. Dominika szigetén már az 1600-as években termesztettek dohányt, és sodortak belőle szivart. Ez még nem volt túl jelentős mennyiség, főleg nem a nagy konkurens (Kuba) importjához képest, de az embargó óriási ugrást eredményezett. Ültetvényei közül a legismertebb a Fuente család tulajdonában lévő birtok, ahol mindhárom fajta levelet termesztik. Az ő nevükhöz fűződik az Arturo Fuente szivarmárka.

A szigetvilág már a XVII. században is foglalkozott dohánytermesztéssel, a misszionáriusok felügyelete alatt. Az ültetvények és a gyárak magánkézben voltak egészen 1881-ig, amikor is egyesült az összes gyár La Flor de la Isabela néven.
A Fülöp-szigetek legjobban termő területe a Rio Grande de Cagayan. Az itt termett levelekből igen könnyű szivarok készülnek.

Egy fiatal, feltörekvő dohánytermesztő ország. 10-15 éve még elképzelhetetlen volt, hogy Honduras a saját leveleit használja föl a szivarjaihoz. Az ország éghajlata szárazabb és melegebb, mint Kubáé vagy Dominikáé, ezért nehéz itt a dohánytermesztés. De pont emiatt itt testesebbek, erősebbek a levelek. 1959-ben sok szivarkészítő hagyta el Kubát, és telepedett le Hondurason. Nem csak a technológiát és a családi titkot hozták magukkal, hanem a dohánymagokat is. A dohánytermesztésre nagy hatással vannak az amerikai dohányvállalatok beruházásai.

Az indonéz dohányra gyakorlatilag ugyan azok mondhatók el, mint a jávai és szumátrai dohányra. Nem túl erősek, inkább közepesen testesek. Főként gépi sodrású termékek készí tenek belőle, amelyekre kézzel teszik fel a borítóleveleket. Az indonéz szivarok általában teljesen hazai dohányból készülnek.

A világ legkönnyedebb dohányfajtája a jamaicai, emiatt az ebből készült szivarok elég népszerűek. A sziget 1862 óta független. Korábban angol, ill. spanyol gyarmat volt, és a dohánytermesztés már ezekben az időkben is jellemző volt. Az itteni leveleket főleg töltelékként használják, a kötő- és borítólevelet importálják. A szivarok döntő hányadát a General Cigar Company gyártja.

Ezeket a dohányokat a hollandok hozták be Európába. Eleinte pipadohányként használták, majd áttértek a szivarok késztésére is.
Ezekből a levelekből közepesen testes, ám ízletes szivar készíthető. A szárazsága domináns, emiatt gyors égesű.

A szivart mindenki Kubával köti össze. Ez nem véletlen. Az ország azon kevés országokhoz tartozik, ahol a szivar mindhárom alkotórészét (borító-, összekötő- és tölteléklevél) helyben termesztik. Az országban három nagy dohánytermesztő régió van. A legnagyobb és legjobb minőségű növényeket adó a Pinal del Rio és a Vuelta Abajo régió. Ezután a Havannához közel eső Partido, majd a sziget déli csücskében fekvő Oriente. A Vuelta Abajo régióban termesztett dohányt töltelék- és borítólevélként használják, az Oriente pedig töltelékként tökéletes elsősorban. Kuba éghajlata a dohánytermesztésre lett teremtve. Mind a talaj, mind a napfény és a csapadék mennyisége is tökéletes. Ennek köszönhető, hogy mindegyik levél igen gazdag ízekben és aromákban.

Mexikó a világ egyik legrégebbi dohánytermelő országa. Ez nem csoda, hisz már a mayák is hódoltak a dohányzás örömeinek.
Szivarjaikhoz 100%-ban saját leveleket használnak fel. A dohánytermesztő ültetvényeken száraz és meleg a klíma. A legismertebb mexikói dohányvidék a San Andreas völgy.
A völgy vulkanikus talaja és a kubaihoz leginkább hasonlító éghajlata miatt első osztályú dohány kerül a Consolidated Cigar Corporation gyárba, ahonnan prémium kategóriás szivarokként távoznak.

Az ország már a felszabadulása előtt (1838) is foglalkozott dohánytermesztéssel. A nicaraguai dohány 1970-ig igen nagy népszerűségnek örvendett. Sajnos a sok háborút az ültetvények megsínylették, és a szivarok sokat vesztettek a minőségükből. A 90-es években kezdték el újra felépíteni a régi hírnevet.
A nicaraguai dohány jobb tölteléklevélnek, mint a hondurasi, mert a levelek testesek, fűszeresek és lassan égnek. Sok szivargyár használja a nicaraguai dohányt az országon kívül is, hogy fűszeresebbé tegye a szivarjai ízét.

A spanyolországi szigeteken nem is oly rég termesztenek dohányt. A fellendülést a kubai embargó hozta itt is a hatvanas években.
A szivarok zöme kézzel sodort, de sok gépi elő állítású is akad. Az itt készült szivarok közepesen testesek.